Románia

Lakatos Károly (Pálpataka, 1949. július 26. ‒ 2021. november 12.) egy nyolc gyermekes székely család egyik fiúgyermekeként, egy Korond környéki hegyi tanyán, Pálpatakán született. E még Korondtól és Felsősófalvától is jelentős mértékben elszigetelt, másfél-két órányi járótávolságra lévő havasi telepen – ahová csak a XXI. század első éveiben vezették be a villanyt, illetve építettek személygépkocsival is járható utat – értelemszerűen könnyebben és tovább fennmaradhattak mindazok az archaikumok, melyek akár a községközpontban, illetve a polgárosultabb vidékeken már a 20. század derekán is a felejtés részévé váltak, bomlásnak indultak. Lakatos Károly tehát még egy számos tekintetben érintetlennek tűnő, hagyományos paraszti világba született bele, és mivel lakóhelye egy hegyvidéki tanyabokor volt, amelyet a téeszszervezés sem érintett, másokhoz hasonlóan a havasi gazdálkodásba nevelkedett bele, akárcsak a szülei, valamint három fiú- és négy lánytestvére. Mindössze nyolc osztályt végzett (az első négyet a békástanyai, a felső tagozatos négy osztályt pedig a pálpataki iskolában). Egyik idősebb fiútestvére mellett kitanulta az asztalosmesterséget, de mivel nem szerette e szakmáját, élve egy kínálkozó lehetőséggel, elment a Fekete-tenger melléki Constantára, ahol két nyarat is végigdolgozott pincérként. 1969–1970-ben tizenhét hónapon keresztül az észak-moldvai Botoşani-ban szolgált katonaként; román nyelvtudására is ezekben az években tett szert. A tréfára mindig kész, jóképű, jó kiállású székely fiatalember kétszer házasodott meg: először 1967-ben, majd 1980-ban. A két házasságából összesen hat gyermek született. Második feleségével (akit a Mezőségről hozott, ott is ismerte meg, sőt, onnan szöktette meg) négy évtizedet élt boldog és kiegyensúlyozott házasságban. Élete folyamán főként a pálpataki családi birtokon gazdálkodott: szarvasmarhákat tartva az állatok tejhasznából biztosította a család megélhetését, mivel azonban ez a tevékenység máig is csupán szerény bevételi lehetőséggel bír, telente mintegy két évtizeden keresztül erdőmunkával egészítette ki a jövedelmét. Másokkal összetársulva vagy egyénileg felvállalt egy-egy erdőterületet, és a fát a megbízók számára „kitermelte” – talán utolsó tagjaként az erdélyi folkloristák által megtalált, szintén részben erdei munkával foglalkozó havasi mesemondó mestereknek. A fiatalkorában megtanult asztalosságot Lakatos Károly idősebb éveiben kamatoztatta a falujában vállalt kisebb munkák formájában, továbbá a korondi árusok számára esztergált otthoni műhelyében kisebb használati tárgyakat, fából készült játékokat, díszeket. Eredendően jó kedélyét mindössze az utolsó évek betegeskedései és kórházi kezelései árnyékolták be, különös tekintettel arra, hogy egyik lábát részben amputálni kellett. Mesemondói kiteljesedése és elismerése ezért is vált meghatározóvá az életében, hiszen a kényszerűen beszűkült élete e tekintetben újra kitágult és újra értelmet nyert. Noha széles merítésű, hagyományos meserepertoárral rendelkezett, melyek zömét még gyerekkorában pálpataki tanyákon élő öregektől hallotta és tanulta, jelentős mértékben és tudatosan alakította is azokat, adaptálta a korra, saját földrajzi környezetére. Még az úgynevezett hagyományos meséi is sokszor variánsai a népmese-katalógusok által számon tartott hagyományos típusoknak, tanúsítva történetmondói, meseszövői kreativitását, aktualizáló hajlamát, habitusát. E tekintetben még a magyar folklórtörténet alkotó típusú mesemondóinak sorából is kiemelkedett, hiszen számos, a hagyományos mesemotívumok felhasználásával megalkotott, saját maga által kitalált mesével is büszkélkedhetett, melyeket öntudatosan a saját meséjének tartott. Mesemondói világa mégis távol állt a manapság egyre nagyobb teret nyerő és népszerűségre szert tett revival mesemondástól, hiszen történeteinek témája, szellemisége, nyelvezete archaikus jegyek sokaságát őrizte meg, és hagyományos tudásanyaga is szinte kivétel nélkül a szájhagyományozó népi műveltségben gyökerezik, egytől-egyig autentikus folklóralkotás. Az tőle feljegyzett, 157 szövegből álló történetrepertoár közel harmada a voltaképpeni mese. Többségét a tündérmesék és a tréfás mesék alkotják, de vannak köztük állatmesék, legendamesék, novellamesék, rászedett-ördög mesék, hazugságmesék, továbbá mondák (főként hiedelemmondák), valamint adomák, viccek és igaz történetek is. A saját maga által megalkotott meséken kívül némelyik ilyen epikus alkotás folklorisztikai kuriózum és a székely népmeseanyag legarchaikusabb rétegét mutatja (hősmesék, novellisztikus rablótörténetek, az Ibykus darvai típusú novellamese helyi redakciója). Számos meséjét, saját bevallása szerint, az esztergapad mellett találta ki vagy alakította, melyekben gyakori a humoros és pajzán tematika. Az erdőmunkával összefüggésben említett havasi mesemondásnak Lakatos Károly hallgatóként és előadóként egyaránt részese volt az 1970-es, 1980-as években, de mesélt már katona korában, munkásszállón, és utoljára a kórházban is. Nyilvános fellépéseiről azonban mindössze egyről tudunk: a kétezres évek elején egy székelyföldi hagyományőrző csoport meghívottjaként a budai Millenárison az általa előadott vőfélyversek mellett elmondott egy tréfás mesét is. Már nyugdíjas korában a 2010-es évek közepén került a néprajzkutatók látókörébe. Alakját népköltészeti egyéniségmonográfia és néprajzi portréfilm is megörökíti. Népművészet Mestere címet és kitüntetést 2021-ben kapta meg. Fotó: Magyar Zoltán