A „Népművészet Mestere” cím
A tehetséges paraszti előadók és alkotók kitüntetése Magyarországon

Írta: Gombos András

(Ezúton köszönöm meg Borbély Jolán, Felföldi László, Héra Éva, Kaposi Edit, Keszler Mária és Varga Marianna szíves segítségét)

A múltban mélyen gyökerező kulturális örökség minden közösség számára azonosságtudatának forrása. Ennek számos megnyilvánulása, mint például a népzene és a néptánc, az ünnepek, a kézművesség, a népköltészet, a helyi nyelvek és a nyelvjárások eltűnőben vannak. Ennek fő oka, a társadalmi-gazdasági modernizáció illetve az információáramlás és a kommunikációtechnika nagymértékű fejlődése, a globalizálódó kultúra egységesítő hatása. A szellemi örökség természeténél fogva is tünékeny, így kétszeresen is sürgető szükség van e hagyományok tudatos megmentésére, továbbéltetésére. A szellemi örökség védelmének leghatékonyabb módja, ha összegyűjtjük, archiváljuk e kultúra elemeit, megőrizve így azokat nemcsak a kutatás, hanem a művészetek és a mindennapi élet számára. Ezt a célt szem előtt tartva, a hagyomány hordozóit ismertté és hivatalosan elismertté kell tenni. Az elmúlt száz esztendőben a világ számos országában változatos formákat alakítottak ki arra, hogy elismerjék a tehetséges népi alkotókat. A legutóbbi években a nemzetközi szakmai szervezetek az UNESCO ajánlására igyekeznek nemzetközileg is összehangolni a hagyományos szellemi kultúra védelmét és a kiváló előadó egyéniségek, alkotók, illetve közösségek elismertetését. (Hoppál Mihály–Csonka-Takács Eszter 1999.) Ennek szellemében készült ez az összefoglaló is, amelynek célja a magyar példa ismertetése.

I. A Népművészet Mestere cím keletkezésének története

a) Előzmények

A paraszti kultúra gyökeres változása Magyarországon a XIX. század végén kezdődött meg. Ez az az időszak, amikor a gyáripar rohamos fejlődésnek indult, és tömegesen, olcsón készített gyártmányaival fokozatosan kiszorította a régi kézműipar termékeit. Ezzel egy időben az út- és vasúthálózat kiépítésével az egyes tájak, falvak elszigetelődése egyre inkább megszűnt. Az országossá váló kommunikáció, valamint az iskoláztatás egyre több és több embert ismertetett meg a szűkebb környezetén kívüli világgal. Ennek következtében a zárt körben élő, hagyományos paraszti–mezővárosi kultúra keretei az ún. „városi” vagy közkultúra behatolása nyomán bomlani kezdtek. Ez a folyamat megfordíthatatlan, s különböző időpontokban – az iparosítás, az urbanizálódás menetétől függően – Európában, sőt az egész világon végbe megy. A paraszti kultúrával foglalkozó szakemberek előtt már régen felvetődött a kérdés: mi történjék a magyar népi–nemzeti kultúra e gazdag, csodálatosan szép alkotásokat felmutató örökségével? Vajon csak arra jó és érdemes ez az örökség, hogy múzeumi tárlókban állítsuk ki, és művészeti könyvek tábláin, zene- és tánctudományi munkák hasábjain örökítsük meg? Az előbbi lehetőségekkel szemben: van-e mód arra, hogy a hagyományos kultúrát a mindennapi életünk szerves részévé tegyük?
A kérdésekre adott válaszok egy dologban mind megegyeznek: a hagyományos kultúrának azok az elemei, amelyek a későbbi századok emberei számára átmenthetők, feltétlen védelmet érdemelnek. Ennek szellemében jelentek meg az Operaház színpadán az 1890-es években a falusi székely paraszttáncosok, majd a 1930-as 1940-es években a Városi Színházban a Gyöngyösbokréta mozgalom táncosai. Az 1930-as évek szellemi mozgalmai hozták felszínre a paraszti költők és naiv falusi festők kultuszát is. A „tanulatlan” paraszti tehetségek felfedezésének ezek a jelei mindenképpen előzményként szolgáltak a Népművészet Mestere díj megszületéséhez.

b) A cím létrehozása és törvény formájában való közzététele

Magyarországon az 10440/1953. (VIII: 18.) számú minisztertanácsi határozat tette lehetővé a kiváló táncosok, énekesek, mesemondók és a népi tárgyalkotók kitüntetését. Az állam által adományozott cím elnevezése „A Népművészet Mestere”: „A népművészet fejlesztése terén kimagasló eredményeket elért népművészeknek – akár egyes alkotásaik, akár hosszabb időszak alatt kifejtett munkásságuk elismeréséül – ªa népművészet mestere´ cím és jelvény adományozható, a kitüntető címmel egyszeri 3.000 Ft-os pénzjutalom jár. A kitüntetett személy nyugdíjban részesíthető.”
(1. számú melléklet) A minisztertanácsi határozatban olvashatunk arról is, hogy a kitüntető címet évenként egyszer, augusztus 20-án a népművelési miniszter adományozza. Az előterjesztést a Népművészeti Intézet és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége teszi a Minisztertanács számára. A kitüntetett személy jogosult „a népművészet mestere” cím és jelvény használatára. „A népművészet mestere” címmel járó jelvény: 46 mm átmérőjű, nyitott, népi ornamentikájú arany koszorú, rajta ívelten piros–fehér–zöld szalag „A népművészet mestere” felirattal. A jelvényt a határozat előírása szerint a bal mellen, illetőleg a bal kabáthajtókán kell viselni. A cím adományozásával járó költségekről a Népművelési Minisztérium gondoskodik. Noha a kitüntetéssel anyagi előnyök (jutalom, más adókulcs, nyugdíjkedvezmény stb.) is jártak (1–5. számú melléklet), elsősorban az erkölcsi elismerés volt fontos.
E minisztertanácsi határozathoz az inspirációt vélhetően a szovjet példa adta, amelyet az akkoriban Magyarországon járt szovjet közművelődési szakemberek, kultúrpolitikusok közvetítettek. A szakmai hátteret a népművészettel foglalkozó szakemberek (kutatók, pedagógusok, népművelők) 1952. évi győri ankétja biztosította. Kresz Máriának e tanácskozáson „Népi díszítőművészetünk fejlődésének útjai” címmel tartott előadása olyan elvi jelentőségű gondolatokat fogalmazott meg, amelyek nélkül e díj ebben a formában nem jöhetett volna létre. A kitüntetés létrehozását az is indokolta, hogy az 1930-as évektől virágzó, majd az 1950-es évektől újra fellendülő folklór revival mozgalmak már a figyelem középpontjába állították azokat a paraszti egyéniségeket és közösségeket, akiknek különleges szerepük volt a hagyomány továbbvitelében. Ebből következik, hogy bár „A Népművészet Mestere” címet szovjet mintára hozták létre, a cím odaítélésében a szakmai szempontok sokkal inkább szerepet játszottak, mint a politikaiak. Ezt támasztja alá az is, hogy eddig egyetlen egy olyan esetről sem tudunk, amikor valamelyik kiváló táncos egyéniség politikai okok miatt nem kapta volna meg e kitüntetést. (A kérdés tisztázását elősegítené a „Népművészet Mestere” címre való felterjesztések teljes dokumentációjának feldolgozása.)

c) A díj kiadásának mechanizmusa

A címre való felterjesztés kezdetben a helyi közösségekből indult el és a megyei művelődési osztályokon keresztül jutott el a Művelődési Minisztériumba. Napjainkban bármely intézmény vagy társadalmi szervezet tehet javaslatot. A felterjesztéseket egy állandó kuratórium bírálja el. Az 1960-as évek végéig a felterjesztéshez az Igazságügyi Minisztérium jóváhagyására is szükség volt. Ez egyfajta politikai ellenőrzést tett lehetővé.
A felterjesztés mechanizmusa már kezdettől fogva magában hordozta annak a veszélyét, hogy nem kaphatja majd meg a kitüntetést mindenki azok közül, akiket megilletne. Ennek egyik oka a díjazottak számának korlátozása, amelynek értelmében egy évben összesen hét fő kaphatta meg a népművészet egész területéről. A másik ok az, hogy a kitüntetésről döntő kuratórium törekedett a területi és tematikai elosztás arányosságára, így a viszonylag szűk keresztmetszet miatt sokan kiszorultak, meghaltak a címet jogosan megérdemlők közül. A környező országok magyarságának táncos egyéniségei is sokáig kimaradtak a díjazásból, és a magyarországi nemzetiségek képviselőinek felterjesztése is csak az 1970-es évektől kezdődik. A kitüntetést kezdettől fogva augusztus 20-a alkalmával adták át, más kulturális díjakkal együtt. Ez a nap hagyományosan, az államalapító István király emléknapja, s 1949 után ez lett az új alkotmányról való megemlékezés napja is. Tehát az alkalom több szempontból is szimbolikus jelentőségű.

d) A díjazottakról

A címet 1953 óta közel 500 személy kapta meg. Közülük 49 táncos. A népművészet táncos mestereinek többsége férfi (80%). Ez egyrészt a magyar tánchagyomány sajátosságát, másrészt pedig a felterjesztők szemléletét tükrözi, amely szerint különleges értéket jelent a férfiak virtuóz tánctudása. A nők többségükben, mint kiváló férfitáncosok párjai kapták meg a díjat.
Ami a földrajzi eloszlást illeti, a népművészet táncos mesterei 15 kisebb táncrégiót, etnikai csoportot képviselnek. A legtöbb kitüntetett a Felső-Tisza vidékről, a Sárközből, a Duna mentéről, a dél-alföldi románok köréből és a Rábaközből való. A felsoroltakon kívül a nógrádi palócokat, a Kiskunságot, a Mezőföldet, Szeged környékét, Bodrogközt, Baranyát, Somogyot is képviseli néhány díjazott táncos. Az erdélyi tánchagyomány képviselői (Maros-Küküllő köziek, bukovinai székelyek, moldvai csángók, székelyföldiek) közül kezdetben azok kaphattak díjat, akik az 1940-es években települtek Magyarországra.
A magyarországi nemzetiségek közül eddig a virtuóz férfi és páros táncairól híres dél-alföldi románok, a magyarországi német és cigány táncosok kaptak kitüntetést.

II. Nemzetközi párhuzamok

A magyarországi hagyományőrző mozgalmak összhangban vannak a világ számos országában működő ún. élő emberi értékek rendszerével: Japán (1950-es évek), Koreai Köztársaság (1964), Fülöp-szigetek (1973, 1988), Thaiföld (1985), Románia (közelmúlt), Franciaország (1994). Bár ezen országok mindegyike az élő emberi értékek fogalmát használja, maga az elképzelés az UNESCO hagyományos kultúrák és folklór védelmére 1989-ben tett ajánlásai közé tartozik. Az élő emberi értékek fogalmán olyan egyéneket és közösségeket értünk, akik gyakorolják, és akik a legmagasabb szinten ismerik egy nép kulturális életének megkülönböztetett elemeinek megalkotásához és az anyagi kultúra értékeinek továbbéléséhez szükséges szakismereteket. (Hoppál Mihály–Csonka-Takács Eszter 1999.)

Az összeállításban szereplő adatbázis közreadásával e tevékenységhez kívánunk hozzájárulni.

* * *

Irodalom


• Bucşan, Andrei
1971 Specificul dansului popular românesc. Bucureşti.
• Felföldi László
1999 A táncos egyéniségkutatás elveinek és módszereinek kialakulása. Zenetudományi dolgozatok 1999. 139–159.
• Felföldi László–Gombos András
1997 Kardos István 1897–1984. A népművészet táncos–énekes mestere. Apátfalva
• Felföldi László–Gombos András
1998 Nyisztor György 1922–1987. A népművészet táncos mestere. Szeged
• Halmos István–Lányi Ágoston–Nagy Judit
1987 Rétköz táncai és zenéje. Nyíregyháza
• Halmos István–Lányi Ágoston–Pesovár Ernő
1988 Vas megye tánc- és zenei hagyománya. Szombathely
• Hoppál Mihály–Csonka-Takács Eszter (szerk.)
1999 Irányelvek az „élő emberi értékek” rendszerének alapításához (UNESCO Közgyűlés, 1993.) Európai Folklór Intézet. Budapest
• Ivančan, Ivan
1964 Geografska podjela narodnih plesova u Jugoslaviji. Narodna Umjetnost 1964–65. 17–38. Zagreb
• Kacarova, Raina–Dzsenev, Kiril
1958 Bulgarian Folk Dances. Sofia
• Karsai Zsigmond–Martin György
1989 Lőrincréve táncélete és táncai. Budapest
• Keszler Mária
1988 A Népművészet mesterei – Táncos egyéniségek I. Táncművészeti dokumentumok 1988. 87–92. [Fülöp Ferenc (Decs), Ács György, Szuromi Péter.]
1989 A Népművészet mesterei – Táncos egyéniségek II. Táncművészeti dokumentumok 1989. 44–54. [Fülöp Ferenc (Marosbogát), K. Kovács János, Gy. Bóli János.]
1990 A Népművészet mesterei – Táncos egyéniségek III. Táncművészeti dokumentumok 1990. 51–59. [Karsai Zsigmond, Csombor Endre, Csombor Endréné Lőrinc Teréz.]
• Kresz Mária
1952 Népi díszítőművészetünk útjai. Ethn. LXIII. (1952) 10–43.
• Lányi Ágoston–Martin György–Pesovár Ernő
1983 A körverbunk története, típusai és rokonsága. Budapest
• Morvai Péter–Pesovár Ernő (szerk.)
1954 Somogyi táncok. Budapest
• Martin György
1962 Táncos népművészeinkről. Népművelés IX. 10. Népművelési tájékoztató. A Népművelés módszertani melléklete 3–4.
1971 Adatok Tápé tánchagyományaihoz. Az oláhos és a csárdás. In Tápé néprajza. 737–758. (Szerk. Juhász Antal) Tápé
1976 A magyar néptánckutatás egy évtizede 1965–1975. Táncművészeti Értesítő 1. sz. 81–112.
1977 A népi előadóművészet mesterei. Nyelvünk és Kultúránk III. 66–70.
1979 A magyar körtánc és európai rokonsága. Budapest
• Pesovár Ferenc
1955 Szuromi Péter. Egy kiváló paraszttáncosról. Táncművészet V. 366–368.
• Szász János
1981 Beszélgetés Martin Györggyel az új folklórhullám és néptáncmozgalom előzményeiről. Kultúra és közösség 4. sz. 42–53.
• Torp, Lisbet
1990 Chain and Round Dance Patterns: A Method for Structural Analysis and its Application to European Material. Copenhagen
• Wolfram, Richard
1962 Der Volkstanz als kulturelle Ausdrucksform der südosteuropäischen Völker. Die Volkskultur der südosteuropäischen Völker. Südosteuropa Jahrbuch VI. 63–84. München
• Zalešak, Cyril
1964 Ludové Tance na Slovensku. Bratislava