Magyarország

Farkas Bertalanné Bodonyban, egy mátraalji kis településen született 1922-ben szegény parasztcsaládban, ahol a férfiak dolga az erdőben, az asszonyoké a ház körül, a gyerekek nevelésében adódott. Ezért is vált természetessé, hogy a leánygyermek 6–8 éves korában már a szövőszékben az általuk font kenderből vásznat szőtt, majd megtanulta annak díszítését is. Minthogy a megélhetés miatt a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet bodonyi részlegének megalakulásáig, 1953-ig maga is az erdőművelést választotta, a szabad téli napok alkalmat adtak az anyai, nagyszülői hagyatékok rendezésére, a díszítőmotívumok kipróbálására. Szebbnél szebb terítők, sátorlepedők és hímzett párnavégek kerültek ki Kató néni keze alól, aki arra törekedett, hogy minden ismeretet átadjon gyermekének. Bodonyban a kéziszövésnek és kézihímzésnek egyaránt nagy hagyománya volt, a házakban fejelmintás ágyi textíliák díszítették a festett vagy faragott ágyakat, szálonvarrott, hímzett terítők a kenyér tárolására is alkalmas palóc asztalokat, hímzett cakkal ellátott függönyök az ablakokat. Kató néni hagyatékában ma is számos szép tárgyat találunk, amelyek részben a bodonyi Népművészeti Házban tekinthetők meg. Kató nénit szoros szakmai barátság fűzte Bárdos Sándorné recski hímzőhöz, a Népművészet Mesteréhez (1962), akivel gyakran közösen oldották meg a termelési gondokat, kikísérletezték az alkalmazott hímzéstechnikákat. Törekedett a régi, hagyományos díszítőelemek feldolgozására, a lakáskultúra igényeit követő színvilág alkalmazására. Neki köszönhetjük, hogy ismételten előkerültek a 60–80 évvel ezelőtt szőtt kendervásznak, amelyre már nem csupán a palócok által alkalmazott „merkelések” (keresztöltések) kerültek, de újra feldolgozta a már-már elfelejtett subrikákat és kalodákat. Ő volt az első, aki az újonnan szőtt lenvászonba az anyag lenfonalával varrta be a szálhúzásos motívumokat, hangsúlyt adva a falusi kenderfonal kifogyása miatt elkerülhetetlen anyagváltásnak.