Magyarország

Ungvárszki Pál (Göncruszka, 1897 – Budapest, 1981 szeptember) gyermekkorát az abaúji Göncruszkán töltötte. Apja egy helyi asztalosműhelybe adta inasnak, „de e cím alatt voltam én kapás, kocsis, tehenész, házi cseléd, minden. Hát akkortól kezdődött az en danászásom… […] Előbb ahogy jött, mindent fújtam, akár értettem, akár nem. Volt ebben kesergő, sírva vígadó, duhajkodó, regrutabúcsúztató, szüreti, tán még zsoltár is… Énekeltem szekéren, vagy konyhamázolás közben, kazal tetején, vagy gyalupad mellett. Csak a dallam volt a fontos, a szövegre nem néztem én…” A dalos lelkű ifjú a fővárosba került, ahol azután idős koráig asztalosként dolgozott, s valójában a munkásmozgalom jeles „nótafájaként” vált ismertté. „Ha vasárnaponként a hegyekbe mentünk, mindig én voltam a nótafelelős. Felvonuláskor, tüntetéskor én kezdtem az éneket…” Dúdolt, fütyörészett a satupad mellett is. „Nekem a nóta olyan volt, mint másnak a bor. Keservemben is hozzámenekültem…” Tudatos volt a hagyományőrzés más területein is: az 1954-ben megszervezett Nagy-Budapesti Néprajzi Munkaközösség pályázatára néprajzi jellegű visszaemlékezését és „1903–1945 közti időben hallott dalok” 19 oldal terjedelmű címjegyzékét is benyújtotta, amelyek akkor jelentős adalékokkal szolgáltak a 20. század első fele munkásfolklórjának ismeretéhez. Dalgyűjteményét azután tovább bővítette: összesen 720 munkásdal, induló és népdal ismeretét tulajdonítják neki a híradások. Emlékezete elsősorban a dallamokra irányult, a szövegek felidézésében gyakran „az öreg szaktársak” segítettek. Míg az Egy asztalosmester visszaemlékezéseit nyomtatásban is olvashatjuk, dalai végül nem jelentek meg. Ám a munkásdalok gyűjtői – Pálinkás József és Szatmári Antal – ismerték repertoárját, s egy-egy dalt szerepeltettek is abból különböző kiadványaikban. Dal- és egyéb feljegyzéseinek egy részét – Maróthy János zenetörténész hagyatékában – az MTA BTK Zenetudományi Intézete őrzi.

A Szocialista Hazáért Érdemrenddel kitüntetett veterán haláláról az MSZMP a sajtóban is hírt adott. Hamvai a Farkasréti temetőben nyugszanak.

A Népművészet Mestere kitüntetést 1962-ben kapta meg.