Magyarország

Tarjáni András a Borsod-Abaúj Zemplén megyei Sály községben született 1894. november 29-én.

A 20. század közepéig nagyjából érintetlen hagyományú bükkalji Sály krónikása, Barsi Ernő szerint „jó nótás falu”. Ám Tarjáni András juhász e közösségből is kivált dalkincse értékes, igen régi stílusú rétegével és a dalokhoz való különleges viszonyulásával. „…az ősi pásztornótákat a falu nem tudja, bár szívesen meghallgatja tőle. […] A déli pihenő alatt elfogyasztott hideg zöldbableves után is olyan jókedvvel dalol meg táncol, mintha már a vége felé járna egy liter jó hegyaljai bornak. Életeleme a dal, a muzsika.”

Juhász volt már nagyapja és apja is. Ám négy fiúgyermek közül csak ő, a legidősebb maradt meg e foglalkozásnál. Gyermekéveit, így első meghatározó élményeit is a pásztorélet határozta meg. Iskolába alig járt; írni-olvasni csak a katonaság során tanult meg. 1915-ben – a háború alatt – Miskolcon, katona tanúk előtt nősült meg. A szegénység azonban tragédiát szült: felesége igen fiatalon meghalt, egy apró gyermeket hagyva az apára. Tarjáni András másodjára is megnősült, e házasságában három leánygyermeke született. Kenyérkereset után eleinte messzi vidékekre is elkerült gulyásként, juhászként, később a sályi gulyát őrizte, végül a sályi és kácsi termelőszövetkezetek juhásza volt, 1961-es nyugdíjazásáig.

Dalkincsét világéletében bizonyos szelekcióval bővítette: csak azt tanulta meg, ami tetszett neki. A legkedvesebbek a pásztor- és betyárdalok meg a hosszú betyárballadák voltak a számára, illetve azok, amelyek életének aktuális eseményeihez fűződtek. Ilyenek természetesen a katonadalok is. A magyar nótát nem szívlelte, de nem is tudta jól megtanulni: hagyományos zenei érzékétől ez túlságosan idegen.

Hangszereken is játszott: a legkedvesebb a furulya volt a számára. A katonaságnál elsajátított trombitajáték-tudományát utóbb gulyásként hasznosította. A juhai nyakába kötött csengőket, pergőket és kolompokat nagy gonddal válogatta össze, és nagy örömmel hallgatta.

A sályi születésű etnográfus és pedagógus Barsi Ernő az 1960-as években elkészítette Tarjáni András személymonográfiáját. A mű a címében megjelölt tárgyat – A zene egy sályi pásztor életében – a lehetséges legsokoldalúbban és legrészletesebben tárgyalja, ugyanakkor különösen élvezetes olvasmány, amely azóta több generáció néprajz- és népzenekutató tevékenységére volt meghatározó hatással. Barsi Ernő sályi gyűjtéseinek anyagát az MTA BTK Zenetudományi Intézetének népzenei archívuma őrzi.

A Népművészet Mestere kitüntetést 1965-ben kapta meg.