Magyarország

Hánis János 1942. június 8-én született Mezőberényben, hagyományos gyékényfonó családban. Családja az emlékezet szerint a bihari – ma már Romániában fekvő – Bors községből származott.
Szegény családban nőtt fel. Gyermekkorában édesapjától, édesanyjától sajátította el a gyékényfonó mesterséget, mert a családban az volt a szokás, hogy kisebb munkákat a gyerekekre is rábízták – például puttonyhoz a „fülezést”. A család ebből élt, de később felhagytak vele s Hánis János is egy ideig kubikosként, út- és hídépítő munkásként dolgozott.
Amikor megnősült, Köröstarcsára költözött feleségével, s egy lánya született. Erre a helyre úgy emlékezett, hogy ott nagyon jó gyékény található.
Amikor elváltak, Hánis János Orosházára került, s itt ismerkedett meg Balgoh Irén kosárfonóval. Élettársak lettek, és az 1990-es évektől ismét a gyékénykötés lett Hánis János fő kenyérkereste. Orosházán a Rákóczi telepen éltek, szép kertet is műveltek.
Ebben az időben a gyékény alapanyagot egy Vésztő és Tarhos határában fekvő Vizesfás nevű településen szerezte be, egy ott élő ismerős családnál vágta.
Ororsházán a piacon adták el gyékényből készült, hagyományos formakincsű termékeiket. Hánis János tároló edényeket (hosszúkás és kerek kenyértartókat, szakajtókat, pogácsás tányérokat, nagy szennyestartókat), ülőkéket, alátéteket, lábtörlőket készített, s az akkor modern igényekhez igazodó újságtartókat. Társa, Balogh Irén gyékényből játék- és díszfigurákat készített: angyalka, rőzseszedő és „milimári” (tejesasszony, aki kannában viszi a tejet a városba) bábukat.
A piacon fedezte fel az alkotópár kiemelkedő minőségű munkáit Jellinek Márta, a Dél-Alföldi Népművészeti Egyesület akkori elnöke, maga is népi iparművész. Meghívta Hánis Jánost a szegedi Népművészeti Alkotóházba tanítani. Az országban ezzel indult el a gyékénykötés intézményes oktatása. Kovács Tibor, aki tőle tanulta a gyékénykötést, s aki maga is a gyékénykötő mesterség kiváló értője és folytatója, így emlékezik vissza mesterére: „János nagyon szerette az oktatást. A gyékénnyel úgy tudott bánni, hogy azt más megközelíteni sem tudja. Jellemzője a sima (vasalt) felület, és a dupla fonásos szegés.”
Az 1990-es években Hánis János Békéscsabán is kapott felkérést oktatásra, a Diáktanyán.
Az 1991-ben alakult Diáktanyának otthont adó épület egy 1869-ben épült, náddal, fedett, szlovák népi építészeti hagyományokat őrző, ún. „posztyenkás” ház volt. A műemlék épület Békéscsaba központjában, gazdag és színes történeti múlttal rendelkezik. A Diáktanya ifjúsági információs és segítő irodaként működött. Ennek feladata sokrétű volt, az életmódvezetési tanácsadástól a kulturális események, szabadidős programok, kiállítások szervezéséig. Táncházaknak, népi kézműves tanfolyamoknak és alkotó hétvégéknek is helyet adott. Ebbe a miliőbe csöppent bele az 1990-es évek elején Hánis János és Balgoh Irén, mint gyékénykötő mesterek. Hánis János a tanfolyamokon alapvető fogásokat, technikákat tanított, de gondolkodásmódját, a gyékényhez való viszonyát is megismertette tanítványaival. Ahogy Ujj Éva, a Diáktanya titkára emlékezik rá: jó lelkű, tiszta gondolkodású ember volt, szívesen, készségesen vett részt az oktatásban, nagyon szerették őt a tanítványok.

A népművészeti „felfedezés” és az oktatómunkába való bekapcsolódás Hánis Jánosnak anyagi biztonságot is teremtett. Az egyik Mesterségek Ünnepén egy cigány kosaras kereskedő az összes kosarát megvette, és ezután ennek az embernek dolgozott. Az ország egész területén lehetett kapni a munkáját, cigány kereskedőknél. Munkái külföldre is eljutottak.
A londoni British Musem őriz egy-egy tárgyat Hánis János és Balogh Irén munkáiból: egy kópicot (gömbölyű, szárított szilva tárolására szolgáló edény) és egy angyalkát.

A hagyományos gyékénykötés technikájának és formakincsének megőrzéséért és továbbadásáért tüntették ki az alkotó párost: Hánis Jánossal egyidőben élettársa, Balogh Irén is átvehette a Népművészet Mestere díjat.

Hánis János váratlanul hunyt el 2008-ban, s halála után egy héttel Balogh Irén is meghalt. Abádszalókon temették el őket.

A Népművészet Mestere kitüntetést 1995-ben kapta meg.

fotó: Kovács Tibor