Zenészek

A szentesi hangszerkészítő fiának, Szenyéri Dánielnek jó képességei már iskolás korában megmutatkoztak: a szentesi református nagyiskolába járt, Papp Antal tanító felajánlotta, hogy lelkészt nevelnek belőle. Édesapjától azt kérték, csak enni adjon a fiának, a többit állja az egyház. Szenyéri Dániel vallomása szerint nem szeretett tanulni, csak minden ráragadt az iskolában. Kisgyermek korában tanult meg tekerőzni. Emlékei szerint 10-13 éves korában játszania kellett, hogy édesapja ellenőrizze a tekerő hangját. Ült a padkán, játszott a tekerőn, míg édesapja a következőn dolgozott. Így aztán nemcsak a mesterségét tanulta meg, hanem a muzsikálást is a legfogékonyabb korban sajátította el. Tisztában volt tudása értékével, és magától érthetődő természetességgel válaszolta az érdeklődő kérdésére: „Én nem tanultam Kodálytól, ő tanult tőlem. Én annak is adtam dalt. Sokan vittek tőlem dalt, valódi népdalt.” Szenyéri Dániel kubikosként dolgozott: Út-, vasút-, hídépítésen, ármentesítésen és csatornázáson. Kubikos munkavezetőként az első világháborúig bejárta az egész Monarchiát: a Kárpátoktól az Adriáig. Az 1920-as években eljárt dolgozni, csak a téli időt töltötte itthon alkalmi munkával, 1942-től egy kis földdel bíbelődött, illetve a feleségével piacra vitt árut eladni. 1950-ben Budapesten dolgozott, ahonnan betegen jött haza, és érszűkület miatt levágták az egyik lábát, majd 10 év múlva a másikat. Betegsége testben-lélekben megtörte, de méltósággal viselte a csapást. Kedélyét haláláig megőrizte. A népzenegyűjtők közül a negyvenes évek végétől sokan keresték fel, az ötvenes években rádiófelvétel is készült vele. A levelei között Balla Péter nevével lehet legtöbbet találkozni, de ott van Vikár Béláé és Volly Istváné is. Az igen töredékes emlékekből arra lehet következtetni, hogy Kodály Zoltánnal való megismerkedése, beszélgetésük felerősítette emlékeit, zenei tudását felelevenítette. Az 1960-as években sok hazai és külföldi népzenekutató felkereste, többek között Sárosi Bálint is járt nála, még a magyar televízió is készített vele felvételt. Több hangszere is a Néprajzi Múzeumba került. Élete utolsó 10 esztendejét tragédiák sorozata övezte: 1959 őszén közúti baleset áldozata lett egyetlen fia és fiúunokája. Az évek ezután csak nehezebbek lettek, felesége is betegeskedett, majd 1967-ben meghalt. Ő maga 1969. február 22-én hunyt el.

1957. augusztus 20-án elnyerte a Népművészet mestere címet.